Nincs semmi különös abban, hogy novemberben előkerül a fűnyíró. Az ember már fejben a télre készül, a kert is elcsendesedik, de mégis… a fű harsányan zöld és ugyan már egy kissé lendületét vesztette, de növekszik folyton folyvást. A föld, a virágok, a fű – és bennem is ott a vágy, hogy füvet nyírjak. Persze a lenyírt fűnek is megvan a maga helye, ma a baromfik kapják uzsonnára. Persze nem csak ezért vagyok motivált a fűnyírásra. Egy kis mozgás ebéd után, friss levegő, és hogy rendet tegyek a magam módján. Nem katonásan, hanem természetesen. A pajtából előgurítom a fűnyírót. Már nincs a kannában benzin, remélem elég lesz, ami van a gépben, meg se nézem, kell egy kis izgalom. A macskák ilyenkor mindig előkerülnek: kíváncsian figyelnek, azt gondolják kapnak valami finomságot.

Mielőtt beindítom a gépet, kicsit elmerülök a kellemes késő őszi nyárban, de érezni azért, hogy ősz van. Az ősznek külön illata és hangulata van – egyszerre nedves és édes, kicsit füstös, nagyon festői is egyben. A fű már nem nő sokat, de még egy frizuraigazítás nem árt neki a tél előtt.

Nem tökéletes a pázsit, de azt nem is szeretném. Igen sokféle apró növény zöldell egymás mellett, csak olyan "vidéki rendben" – vagyis természetközelien, ahogy nálam minden.

Miközben tolom a fűnyírót, figyelem, hogy a virágok nehogy áldozatul essenek. Itt-ott virágzik még valami: cirmos rózsa, néhány százszorszép, egy bátor gyermekláncfű. Ezeket mindig kikerülöm. Nemcsak azért, mert sajnálom levágni őket, hanem mert elvarázsol és boldoggá tesz, hogy még ilyenkor is akad szín és élet a kertben. 

A málna is makacs. Bár az ágai már kopaszodnak, még mindig találni rajta pár szem gyümölcsöt. Mindig elcsodálkozom ezen: november, és mégis málna! Persze nem szedem le mindet, hadd örüljenek a madarak is. Ahogy haladok, és a nap egyre lejjebb kúszik, látom, hogyan változik a fény. A kert ilyenkor aranyszínűvé válik, a levegő egy kicsit hűvösödni kezd. A macskák néha követnek, főleg akkor jönnek közelebb, ha leállítom a fűnyírót. Ők is remélik, hogy nem ez az utolsó ilyen kellemes délután az évben. A leveleket most sem szedem össze. Nem rendetlenségből – inkább meggyőződésből. A lehullott levelek védik a talajt, megtartják a nedvességet, és ahogy bomlanak, tápanyagot adnak vissza a földnek. Ráadásul a kert így sokkal természetesebbnek hat. Szeretem, ahogy a színes réteg ráfekszik a fűre: rozsda, arany, barna, sárga. Minden egyes levélben ott van a napsugár színe, melege.

Mikor végzek, és visszatolom a helyére a fűnyírót, csak állok egy darabig. Nincs zaj, csak a távoli tehén bőgés, és kevésbé távoli bégetés, és a lombok halk zizegése. A nap még egyszer átsüt a fák között, és fénybe vonja a rózsabokrot, ami nem hajlandó elengedni az utolsó bimbóját. Még egy dolog hátra van: a locsolás. Sokan nem tudják, de ősszel is fontos. A növények gyökerei ilyenkor is dolgoznak, és ha a föld kiszárad, nehezebben telelnek át. Kicsit furcsa novemberben is a kannát cipelni, de hát elég száraz hetünk volt. Ahogy elpakolom a fűnyírót a pajtába, és behúzom magam mögött az ajtót, eszembe jutott, hogy mekkora szerencse a benzin kitartott a végéig. Erre az évre lezárult a fűnyírás... állapítom meg elégedetten. A kert pihenni készül, és én is.

A macskák szétszéledtek a kertben, és élvezik a délutáni napot és azt, hogy Soma nem kergeti őket. Mielőtt bemegyek, még egyszer hátranézek a kertre. A levelek aranylón borítják a földet, a nap lassan lebukik a fák mögött, és a levegőben ott van az a semmihez sem hasonlítható őszi illat.

Igen, fűnyírás novemberben. Mert a kert még javában zöldell.

Képek forrása: saját tulajdon

🏷️ Hashtag-ek:

#fűnyírás #őszikert #vidékihangulat #természetközeliélet #kertészkedés #slowgarden #őszivarázs #napsütésesősz

🪴 Méta leírás (SEO):

Novemberi fűnyírás egy természetközeli vidéki kertben. Az utolsó napsugarak, makacs virágok, macskák és a lassan pihenni térő természet. Egy személyes, hangulatos blogbejegyzés arról, hogy a kert ősszel is izgalmas és színes — csak másképp.